Select Page

A vírus

Mert ha a világ nem képes életben maradni, akkor új világot fogunk teremteni…

Otani az ágy szélén ült, és onnan nézett rám.

– Tényleg semmire sem emlékszel a múltadból? – kérdezte szomorúan.
– Dehogynem! Nagyon sok mindenre emlékszem! Anyára, apára, a házunkra például!

Otani megfogta a kezem, és a szemembe nézett.

– Lettie, tényleg… tényleg emlékszel ezekre? Gondold át! Részletesen fel tudsz idézni mindent?
– Persze! – feleltem határozottan. – Anyának például barna haja és kék szeme volt. Apának fekete haja, és barna szeme!

Megrázta a fejét.

– Nem ilyesmire gondoltam. Ezt egy fényképről is láthattad! Meséld el nekem részletesen, hogy milyen volt a házatok. Melyik bútor hol volt, volt-e valamilyen hibájuk?

Ezen egy kicsit elgondolkoztam. Elég régen volt már, és nagyon sok idő eltelt azóta.

– Hát a nappaliban például volt egy nagy, zöld kanapé, meg két fotel. Akkor egy kávézóasztal, egy tévé, egy íróasztal és egy hosszú szekrénysor.
– Mi volt a szekrénysoron?
– Porcelánbabák, fényképek, virágok. Attól függ, hogy mit tettünk oda.
– Milyen színű volt a szőnyeg? – próbálkozott tovább.
– Fehér. Otani, ez hülyeség! Ne próbáld bemagyarázni nekem, hogy a komplett gyermekkorom hazugság, és semmi nem történt meg belőle! Részletesen emlékszem mindenre! A közös tévézésekre, a mesékre, amiket olvastak nekem, a reggeli illatára, az ablakon beszűrődő meleg napfényre!

Otatnit azonban nem tántorította el, amiket mondtam. Úgy nézett ki, mint aki egyre biztosabb a dolgában.

– Hány ablakotok volt?
– Ööö…sok. A nappaliban kettő, a hálóban kettő, a konyhában egy, a szobámban egy, a fürdőszobában is egy kicsi.
– Ezaz! – villant meg a szeme. – Mesélj még az ablakokról! Mit láttál, amikor kinéztél rajtuk?
– Hát… az udvart – feleltem bizonytalanul. – Vagyis, a konyhából az udvart, a nappaliból és a hálóból pedig az utcát.

Közelebb ült hozzám, hogy a szemembe tudjon nézni.

– És a fürdőszobaablakból? – kérdezte.

Egy pillanatra ledöbbentem. Kétségbeesetten próbáltam meg felidézni, hogy mit láthattam, de csak a beáramló fényre emlékszem.

– Nem emlékszel?
– Dehogyisnem…csak…
– Lettie, nem emlékszel? Nem emlékszel arra, hogy mit láttál, amikor felálltál a kád szélére, és kitekintettél az ablakon?

Meglepetten felnéztem.

– Honnan tudod, hogy fel kellett állni a kádra? – kérdeztem, de Otani nem tágított.
– Lettie, mit láttál, amikor kinéztél a fürdőszoba ablakán?
– Honnan tudod, hogy fel kellett állni a kádra? – ismételtem meg, és elfogott valami különös rossz érzés.
– Tudom és kész! Válaszolj! Mit láttál, amikor kilestél a fürdőszobád ablakán?
– Hagyjuk abba – mondtam, és eltoltam magamtól a kezét.

A rémület kezdett egyre inkább eluralkodni rajtam. Nem emlékeztem rá. Fogalmam sem volt, hogy mit láthattam. Éreztem a kezeim reszketését, miközben az agyam lázasan igyekezett előkeresni valahonnan az információt.

– Lettie! – kiáltott rám. – Felelj a kérdésemre!
– Nem tudok! Nem emlékszem! Nem emlékszem, hogy mit láttam! Nem emlékszem, érted….?

Azzal heves zokogógörcs tört rám. Olyan volt, mintha elpattant volna valami a fejemben. Mintha egy régóta megbúvó sötét árny bukkant volna elő a semmiből.
Otani felemelte a fejemet, és maga felé fordította.

– Lettie, figyelj most rám! Örökre meggyűlölsz majd azért, amit most mondani fogok, de akkor is hallgass végig! Ez nagyon fontos, mert most az életedről van szó!
– Otani… ne, kérlek.
– De tudnod kell!
– Nem akarom – zokogtam. – Nem akarom tudni! Hagyd, hogy tovább éljem az életem!

Láttam, hogy Otani arcán is végiggurul egy-egy könnycsepp. Velem szenvedett ő is.
Sajnálom. Bocsáss meg, de ezt muszáj megtudnod. Azzal kivett a táskájából egy nagyon ismerős, sisak formájú szerkezetet.

– Ezt én csináltam – mondta, és megnyomott rajta egy gombot. – Ez a szerkezet képes arra, hogy létrehozzon egy virtuális valóságot annak a számára, aki használja.
– Ne folytasd… – kértem, és hátrálni kezdtem tőle. – Nem akarom, nem akarom!

Kezdtek felvillanni bennem az emlékek. Azok az álmok, amiket gyerekkorom óta látok. A laborról, a tudósokról és erről a szerkezetről.

– Emlékszel erre ugye? – kérdezte. – Erről álmodtál mindig, nem? Álmodban rátették a fejedre igaz?

Remegve bólintottam.

– Utána mi történt? – kérdezte.

És akkor rájöttem. Minden álomnak az volt a vége, hogy feltették a fejemre a szerkezetet, azután felébredtem.

– Nem ébredtem fel, igaz? – zokogtam. – Az volt a valóság, amit álmodtam! Ugye?

Bólintott.

– Miért tették ezt? – kiáltottam. – Mit csináltak az igazi szüleimmel? Mit tettek velem?

Otani szeméből immár megállás nélkül potyogtak a könnyek.

– Neked nincsen családod! Te soha nem születtél meg. Téged húsz évvel ezelőtt mesterségesen hoztak létre egy titkos laborban. Egészen egy éves korodig egy tartályban fejlődtél.

Egy pillanatig csend lett. Azt hiszem, hogy sokkot kaptam. Melanie, aki eddig csendben állt az ajtóban, most nyugodt hangon megszólalt:

– Új fajt akartunk, Lettie. Olyat, ami jobb és erősebb az embernél. A betegség, ami megtámadta a Földet veszélybe sodorta az emberiség jövőjét. Az elmúlt tíz évben az összes megszületett csecsemő terméketlenül jött a világra.

Otani most Melaniet nézte, de még mindig hozzám beszélt.

– Sok éven keresztül kutattuk azokat a területeket, amiket elkerülhetett a vírus. Szinte mindenhol jártam, és minden egyes gyermeket megvizsgáltattam. Terméketlenek, az összes lány.

– És a fiúk? – kérdeztem, mire szomorúan rám megrázta a fejét.
– Pár esetben csupán enyhe károsodást találtam, így őket elkülönítettük. De csak férfiakkal képtelenek vagyunk fenntartani a fajunkat. Szükségünk van szülőanyákra.
– Ezért megalkottunk téged – mondta Melanie.

0 Comments